Kedves Testvéreim!

Kissé szentimentálisan mondhatnám azt is, hogy most a búcsúlevél következik. Amikor megkezdődött a karantén időszaka, és kiderült, hogy személyesen nem találkozhatunk, akkor elhatároztam, hogy minden héten szerdán egy-egy levéllel jelentkezem, hogy ilyen formában megszólíthassam a gyülekezet tagjait. Tekintve, hogy a karantén vége látható, és tudjuk, hogy most vasárnap már találkozhatunk személyesen is a templomban istentisztelet alkalmával, így karanténzáró levelemben leírom azokat az érzéseket, gondolatokat, reményeket, amelyek bennem vannak, és amelyek mindnyájunkban lehetnek.

Tipikusan a „már igen” és „még nem” feszültségében vagyunk. Már tudjuk, hogy lesznek istentiszteletek, de még nem kezdhetjük meg a kiscsoportos alkalmakat. Már lehet templomba menni, de a szabályok miatt még nem lehet úrvacsorázni. Már látszik, hogy milyen formában nyílnak meg a korábban megszokott lehetőségek, de még nem tudjuk pontosan, hogy miként lehet azokat megvalósítani.

Hasonlít ez a holnapi ünnephez, a mennybemenetel ünnepéhez. Ha megállítanánk a Bibliában leírt folyamatot, akkor az a pillanat jelenne meg előttünk, amikor Jézust a tanítványok szeme elől felhő takarta el. Megváltónk már elhagyta a földi világot, de még nem érkezett fel a mennybe. A tanítványok már kénytelenek voltak elbúcsúzni Mesterüktől, de még nem kapták meg a Szentlelket. Befejeződött a fizikai találkozások ideje, de még nem érkezett el a lelki együttlét pillanata.

Most pedig fordítva éljük meg ezt, de az érzés mégis ugyanaz. Már készülünk arra, hogy a csak lelkiekben megélt közösség helyét átveszi a személyes találkozásban is megélt közösség, de még nem élhetünk vele. Már elképzeljük, hogy milyen érzés lesz ismét a templomban lenni úgy, hogy a gyülekezet közössége is ott van, de még ennek csak az izgalmát éljük át, az örömét még nem.

Hogyan is nézett ki ez a feszültséggel teli időszak a 11 tanítvány esetében? Amikor felment Jézus a mennybe, akkor az apostolok hazatértek, és „valamennyien egy szívvel és egy lélekkel kitartóan vettek részt az imádkozásban, az asszonyokkal, Jézus anyjával, Máriával és testvéreivel együtt.” (Apostolok Cselekedeti 1. rész 14. vers) Az első jellemzőjük a kitartó imádkozás volt. Én azt gondolom, hogy az egyik legnehezebb feladatról van itt szó. Imádkozni szoktunk. Viszont ebben kitartóan, nem csüggedve, legteljesebb hittel kérve kitartani, ez már sokkal nehezebben megy. A tanítványoknak is új volt a helyzet. Tudták, hogy Jézus él. Tudták, hogy felment a mennybe. De most valami egészen új időszak kezdődött. Testileg Jézus nélkül, de mégis lelkileg Ővele együtt kellett továbblépni. Ehhez kellett a kitartó imádság.

Ezt ugyanis megtanulták Mesterüktől. Ha erőre van szükségük, ha feltöltődésre van szükségük, ha vigasztalásra van szükségük, akkor imádkozni kell. Annyi tanítást is kaptak ezzel kapcsolatban. „Bizony, bizony, mondom nektek, hogy amit csak kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Eddig nem kértetek semmit az én nevemben: kérjetek és megkapjátok, hogy örömötök teljes legyen.” (János evangéliuma 16. rész 23-24. verse) „Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok gyermekeiteknek jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik kérik tőle.” (Lukács evangéliuma 11. rész 13. verse) Mit kértek vajon a tanítványok? Minden bizonnyal azt, hogy a megígért Szentlélek érkezzen el hozzájuk, és adjon bátorságot nekik. Jelen helyzetünkben mi sem tehetünk mást, mint hogy kitartóan imádkozunk a Lélek eljöveteléért. Ebben van személyes életünknek és gyülekezetünknek is a jövője.

Az imádkozás mellett pedig Jézus mennybemenetele és pünkösd között a cserepadról behívtak a pályára valakit 12. apostolnak. Júdás öngyilkosságát követően egy hely üresen maradt. Ezért Péter kimondta, hogy „azok közül a férfiak közül, akik egész idő alatt együtt voltak velünk, amíg közöttünk járt az Úr Jézus, kezdve János keresztségétől addig a napig, amelyen felvitetett tőlünk, még valaki tanúja legyen velünk együtt az ő feltámadásának.” (Apostolok Cselekedeti 1. rész 21-22. vers) Majd két jelölt közül sorsvetéssel kiválasztották Mátyást, aki megkapta a 12. helyet. Érezték, hogy nem teljes a kör, ezért azt ki kell egészíteni. Mindezt pedig azért tették, mert Jézus feltámadásáról bizonyságot kellett tenni.

A gyülekezeti élet, a vasárnapi, vagyis Jézus feltámadásának napján tartott istentisztelet ugyanezt fejezi ki. Tanúi vagyunk Krisztus feltámadásának. Istennek hála, hogy ezt most már személyes jelenlétünkkel is tanúsíthatjuk. Megvallhatjuk, hogy az Ő új életre keltő ereje a mi gyülekezetünket is új életre kelti. Éppen ezért teljes reménységgel, örömmel és hálával tekintünk előre, mert Krisztus feltámadásáról tanúskodva járhatunk most már templomba, és majd ha lehetséges lesz, vehetünk részt bibliaórákon, vagy éppen úrvacsorázhatunk.

Ebben a reménységben szeretnénk lezárni a jövő héten a digitális gyülekezeti alkalmakat, hogy azok helyét átvegye a személyes. Lesz még online formában hétfői áhítat, szerdai presbiteri bibliaóra, csütörtöki podcast beszélgetés és imatéma, vasárnapi istentisztelet élő közvetítése, amelyet a korlátozások teljes feloldásáig még megtartunk. Folytatjuk online formában a házicsoportos alkalmakat. Tesszük ezt azért, hogy ilyen formában is tanúskodjunk Krisztus feltámadásáról.

Levelemet most is a megszokott, de már lerövidített sorokkal zárom. Nagyon köszönjük, hogy a korábban megfogalmazott kérésünknek sokan eleget tettek, és bankszámlánkon, postai utalványon keresztül eljuttatták adományukat Egyházközségünkhöz. Minden ilyen adomány erősíti összetartozásunkat, közösségünket!

Minden változás közben se felejtsük el a templomunk falán „kőbe vésve” szereplő igét: „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz”. (Zsid. 13.8)

Áldás, békesség!

Szabó Előd lelkipásztor